Békakirály

Békanyállal szegett zöld tónak a partján,
bámult a béka, gülü szemmel bambán.
Időnként pislogott, bánatosan brekegett,
komótosan kapta el az arra tévedt legyeket.

Régóta várta már a király szép leányát,
hogy az csókkal illesse, fülig érő száját.
Mert a béka, e zöld, nyálas, bamba varangy,
király volt maga is, ha másban nem, ott alant.

Reménykedve tengette életét a parton,
mert egy elbukott hősnek sehol sem jár pardon.
Elképzelte már a találkozást sokszor,
s mindannyiszor rájött: csak árnyékokkal bokszol.

Egy révületben, úgy elszállt randa hősünk,
hogy képzeletben már másodszor is nősült.
Otthagyta az elsőt, kényére, kedvére,
s lecsapott rögtön a második kezére:
 
Hidd el kislány, én vagyok a király,
csak megcsúfolt engem a DNS spirál!
Rosszabb, mint a vasorrú, örökletes átok,
ha születésetektől fülig ér a szátok.

Számos lány volt, ki közeledett felém,
De undort láttam mindnek gyönyörű szép szemén.
Te vagy a második, ki tán hajlandó lenne,
s egy halvány csókkal kedvesévé tenne.

Csókolj meg szép leány, állok elébe!
S könny szökött szegény varangy tágra nyílt szemébe.
De a lány habozott: hogyan csókoljam? Fülig ér a szája!
Milyen gusztustalan egy nyálas béka smárja!

S hősünknek még így, álmában sem sikerült,
s kedve maga, azaz a béka segge alá került.

Sziklai Frigyes