Ízek kavalkádja, avagy tányérral a világ körül - Kína I. rész

Kína a sokszínűség országa. Csodás hegyvidékeket váltanak lapályos, mocsaras rizsföldek, pagodatetős templomokat modern üvegpaloták. A nagyvárosokban, mint Sanghaj nem jellemző, de a kisebb településeken nem tudhatod, hogy a következő sarok luxusvillákat, vagy nyomornegyedet rejt, ahol utcára öntik a moslékot és hagyják megrohadni. Láttam esküvői ruha boltot piros szőnyeggel a bejárattól az úttestig, közvetlenül mellette egy talpig szutykos fickó esztergált éppen valamit az utcára nyíló műhelyében, Ételeik nem csak tájegységenként változnak – én Sanghaj környékén jártam -, hanem egy étkezésen belül is igyekeznek minél többféle ízzel kényeztetni magukat, amit mi európaiak is tapasztalhatunk, hiszen már a leveseik is édes-savanyúak, savanyú-csípősek... Persze a csirke az csirke, a kacsa az kacsa.

Sanghaj specialitása a kacsa. Különleges fűszerezéssel készítik, aranybarnára sütik és szeletelve szolgálják fel. Jobb éttermekben a szakács maga jön ki feldarabolni a kacsát. Hatalmas bárddal és finom mozdulatokkal fejti le a húst a csontról. A bőrt, amit teljesen átitatnak a fűszerek külön ínyencfalatokként, csíkokban teszi tányérra. Olcsóbb helyeken láttam, hogy úgy szeletelik fel a kacsát, mint a rajzfilmekben, egyenlő szeletekre csonttal együtt. Elsőre vicces, de pálcikával nem is olyan könnyű enni.

Az ételeket általában darabolva szolgálják fel, hogy pálcikával, falatonként fogyasztható legyen. Persze sokszor így sem egyszerű. Az ízek pedig nem jobbak, vagy rosszabbak az itthoni kínai éttermekben felszolgált ételekénél, egyszerűen mások. Erőteljesebbek és fűszeresebbek. Szerintem finom a kínai étel, de amit itthon kaphatunk kétségtelenül jobban illeszkedik az Európában megszokott ízvilághoz,

Egy alkalommal volt szerencsém üzemi étkezdében is enni. A szerencse itt szépítő körülírásnak tűnik, de nem az, finom volt az étel! Először is az, hogy a kínai munkások napibére egy marék rizs lenne, erős túlzás. Ugyanis rizsből bármennyit szedhetnek a tányérjukra. Az „A” menü sült csirkeláb volt párolt ceruzababbal és rizzsel, a „B” menü pedig marhahús ugyanezzel a körettel. Az adag fejenként két csirkeláb vagy három kocka marhahús volt egy maréknyi – na tessék! - ceruzababbal. Nem volt sok, de finom!

Csirkelábakat vákuum-csomagolva lehet kapni a szupermarketekben és a kis közértekben is. Nem gondolom, hogy ínyencfalat lenne számukra, mégis nagy kedvvel fogyasztották úton, útfélen. Valószínűleg olyasmi lehet számukra, mint nekünk a különböző olcsóbb felvágottak. Hasonlót elvétve sem láttam arrafelé. Szinte minden ételükre jellemző, hogy a főzés pillanatában állítják elő az ízeket, olyasmit, mint kolbász vagy szalámi – aminek érlelt íze van – nem fedezhető fel a kínai konyhában. Friss ízek, sok zöldség és fűszer – ez a titok.

Ha már itt tartunk, ejtenék néhány szót az alapanyagokról is. Betévedtem egy hamisítatlan kínai piacra (sic), amit nem meglepő módon a kínaiak egyszerűen csak piacnak hívnak! A pultok között és alatt orrfacsaró szagú lé – húsok és rothadó zöldségek iszonytatóan bűzös leve csordogált. Ebben tocsogva lehetett válogatni a frissnek tűnő árucikkek között, amiknek a feléről azt sem tudtam micsoda. Talán jobb is... Nemcsak megkóstoltam Kína ízeit, de bele is szagoltam a levegőjébe. Büdös. Élő állatot nem árultak a piacon, a húsok már feldogozva kerültek a pultokra, a nagyobb üzletekben viszont az itthon is megszokott akváriumokban nem csak halak, de angolnák és teknőcök is úszkáltak. Megkérdeztem, hogy valóban esznek-e kutyát? Azt a választ kaptam, hogy a déli elmaradott és a világtól jobbára elzárt falvakban igen, de lenézik őket ezért a szokásukért. Az átlagos kínai barbár dolognak tartja ezt, viszont belegondolva, ottlétem során egyetlen kutyát sem láttam...

"Kínai piac"

Szöveg és fotó: Sziklai Frigyes