Ízek kavalkádja, avagy tányérral a világ körül - Korea
Utunk következő állomása Korea. Éppen akkor jártam ott először, amikor Észak-Korea „hadgyakorlatot” tartott a a határvidéken, azaz a Koreai Köztársaság lakatlan területeit, vagy éppen a tengert lőtték erőfitogtatásként 2010 telén. A világsajtó az Észak-Koreai agressziótól zengett, de a helyiek csak a vállukat vonogatták: játszanak...
De csapjunk bele a... kimcsibe! A koreai ételek alapja a hús és a zöldségek. Szénhidrátot alig fogyasztanak, legfeljebb kevés rizs, illetve tészta formájában. Ott tartózkodásom során nem is láttam egy kövér embert sem.
És ott a kimcsi (kimchi). Ó a kimcsi... Ha bármihez is hasonlítanom kéne ezt a savanyúságot, azt mondanám, hogy romlott savanyú-káposzta íze van. Koreában minden étkezés elengedhetetlen része ez az étel, sőt még Japánba is exportálják, ott ínyencségnek számít. Hagyományos méretű és formájú agyagedényekben érlelik össze a hozzávalókat, amelyek elég változatosak lehetnek. Kínai kel, káposzta, retek, rizsliszt, paprika, gyömbér, fokhagyma, sőt még akár hal is... Elsőre nem volt rossz, de minél többször ettem belőle, annál jobban éreztem egyfajta penetráns utóízt, ami miatt a második napon már meg sem tudtam kóstolni.
A koreai ételek csípősek. De nem olyan „Hú de finom az a hegyes erős a lecsóban!” értelemben csípősek, hanem igazi, szájpadlásolvasztó, szájpirosító, torokmaró módon. Erős Pista náluk legfeljebb egy gyenge kis legényke lehetne.
Ennek megfelelően a WC-jük inkább hasonlít az Apollo 11 vezérlőpultjához, mint egy Magyarországon megszokott porcelánhoz. Ülésfűtés, kétféle alsó mosás („női” és „általános”), vízhőfok és vízsugár erősség szabályozás. Arról nem is beszélve, hogy ha erőfeszítéseinket siker koronázza itt, a sok csípős étel hatására átérezzük a holdra szállás pillanatának nagyszerűségét, amikor az Apollo 11 leszállóegysége talajt ért a Nyugalom tengerén 1969. júlus 20-án... A Sas leszállt!
A szállodában a svédasztalos reggelinél az ételek feléről azt sem tudtam micsoda – talán jobb is, de bátran kóstolgattam. Volt ott tészta, húsgombóc kinézetű ételek – az ízük alapján hús volt az alapjuk, de szerencsémre máig boldog tudatlanságban leledzem ez ügyben. A szállodában nincs negyedik emelet, a harmadik után rögtön az ötödik jön. Egyszerűen kihagyják, babonából, mint az amerikaiak a tizenharmadik emeletet.
Koreában a csokoládé női étel, amivel nem tudtam egyetérteni... Furcsán néztek rám, amikor munka közben csokit majszoltam – nem mindig jutott idő normális étkezésre, így pótolni kellett az energiát. Hasonló véleménnyel vannak a vegetarianizmusról. Kísérőm szerint csak a melegek nem esznek húst.
Húst, hússal és egy kis zöldséggel... Erre a korean barbeque a legjobb példa. Az éttermi asztalok közepébe egy-egy öntöttvas tepsit süllyesztettek, amelybe izzó faszenet raknak. Erre kerül a grillrács, amelyen aztán különféle fajtájú, falatnyi hús-csíkokat – amelyek kényelmesen megfoghatók pálcikával – szolgálnak fel, változatosan pácolva. A vendég maga süti a húst, fokhagymagerezdekkel, hagymaszeletekkel együtt. Kaphatunk hozzá tormalevelet, salátát, snidlinget, a legváltozatosabb szószokat és persze erős paprikát – habár a pác, amiben a húsok érlelődtek, a legtöbbször erős. Az asztalok felett füstelszívók vannak, megvédendő a vendégek ruháit, de néhány helyen hatalmas nejlonzsákokat is adtak a felsőruházat becsomagolására, hogy a kabát, zakó ne vegye át a füstszagot. Nagyon finom étel ez az európai gyomor számára is, és természetesen villát is adnak, ha a nyugati barbárok nem képesek a vékony, kötőtűszerű fémpálcikával elég ügyesen forgatni a húst. Koreában ugyanis nem az itthon is megszokott vastag fapálcikát használják, hanem lapított, vékony fémpálcikákat. Furcsa módon, ha megszokja az ember, sokkal könnyebb vele enni, mint vastagabb „párjával”.
A rizshez kanalat használnak, ezzel kapcsolatban majdnem kisebb nemzetközi konfliktust robbantottam ki. Elmentünk egy vietnami étterembe, mi Magyarok, koreai kísérőnk és Fujimori-san az öreg japán fizikus. A történethez tudni kell, hogy Japán harmincöt évig megszállás alatt tartotta Koreát. Viszonyuk talán a Trianon utáni Magyar-Román barátsághoz hasonlít. Tehát vietnami étterem... Rizses csirkét ettem, amihez az íze alapján a csirke beleit is felhasználták. Volt egyfajta érdekesnek nevezhető utóíze az ételnek, finomnak azért nem mondanám. A rizs pergős volt, alig tudtam enni a pálcikákkal. Koreai kísérőm erősködött, hogy egyem kanállal. Én meg „Koreaibb szeretnék lenni egy koreainál!” felkiáltással elutasítottam ezt, de végül meggyőzött, hogy Koreában kanállal eszik a rizst. Fujimori-san, aki mindeddig hallgatott, a szájához emelete a pálcikával kihalászott levestésztát és rezignáltan megjegyezte:
-Az én hazámban pálcikával eszik a rizst. - Mintha ezzel mindent elmondott volna Korea és Japán kulturális különbségeiről. Egy pillanatra megfagyott a levegő, de aztán napirendre tértünk az öreg szamuráj megjegyzése felett.
Sok étteremben vitrinbe rakják az ételek műanyagból készült másait a könnyebb választás érdekében. Rendelésnél csak a számát kell bemondani, elmutogatni, lerajzolni... Odáig mennek, hogy a műanyagleves „gőzölög”. Azt hallottam, hogy ez a szokás Japánban is dívik. Önmagában nem rossz ötlet – persze jó lett volna tudni, hogy például a műanyagból készült, sárga félhold alakú pompomnak milyen íze van, de semmi sem tökéletes -, viszont a frissen gőzölgő műanyag perverz ötlet.
Szót kell még ejtenem a legendás koreai ételről, a nyers polipról. Tésztával szolgálják fel, a frissen felszeletelt polipot (A legenda szerint élő polipról van szó, ami nem igaz.), a karjai még rángatóznak a tésztában. Ugyancsak a legenda szerint több ember is megfulladt már, mert a polipkarok tapadókorongjai a gégéjükhöz tapadtak. Ez is hihetetlen, hiszen lépten-nyomon szolgálnak fel ilyesmit étteremben - a polipok vendégcsalogató akváriumban úszkálnak -, nem hiszem, hogy kockára tennék a vendégek életét.
De azért ne feledjük, mindig rágjuk meg jól az ételt!
Sziklai Frigyes